Minden tiszteletem azoké a pedagógusoké akik sérült gyermekekkel foglalkoznak!
Sokkal érzékenyebbek, reakcióik kiszámíthatatlanabbak egészséges társaiknál. Más nyelv amin ezeket az "emberkéket" meg kell szólítani. Olyan kommunikációt, hozzáértést követel a tanároktól amit csak igazán elhivatott oktatók tudhatnak magukénak. Nagyobb odafigyelést, türelmet, nyitottságot követel.
Szerdán ismét egy külvárosi iskolába voltunk órán.
Itt a művész tanár volt számomra az érdekes.
Ránézésre biztos voltam benne, hogy táncos, szakmabeli.
Széles vállak, szálkás, szikár "agyongyötört test", oly jellemzője a mi szakmánknak.
Nem sokat tévedtem.
Akrobata.
Autista, Down-kóros gyerekekkel foglalkozik és megmondom őszintén nem is értettem mit oktathat nekik. Szégyellem is magam miatta.
A kocsmában ahol a többi művésztanárral együtt egy délután volt találkozónk / érdekes helyzet, mert a különböző művészeti ágakban tevékenykedők, mindig valahogy azonnal vibrálnak, megértik egymást, függetlenül, hogy más nyelvet beszélünk, más országból jöttünk, más a területünk ahol magunkat kifejezzük. /
Nyitottak voltak és kíváncsiak.
Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, elmondták hogy az oktatási programon belül ki mivel foglalkozik.
Drámapedagógia, zene, tánc.
Mit oktathat egy akrobata sérült gyerekeknek?
Nagyon kíváncsi voltam.
Koordinációs készséget fejleszt, olyan gyakorlatokat végez amely javítja a térlátásukat, egyensúlyproblémáik vannak és azon segít............?
A tolmácsunk tisztességesen fordította a válaszokat, de biztos voltam benne, hogy itt egészen másról is szó lesz.
7 fős osztály csupán, akiknek nem 45perces óráik vannak hanem rövidebbek.
Nehéz a figyelmüket hosszan lekötni.
Helyzetgyakorlatot mutattak be, ahol mindenkinek volt piros bohócorra, és két felfordított asztal közé egy szék volt téve.
A gyermeknek nem volt megszabva hogy mikor jön ki és kezdi el a gyakorlatot. Türelmesen vártunk, készültek.
Erős beilleszkedési problémákkal küzdő gyermekekről van szó.
Számomra ez akkor derült ki amikor szinte minden produkció az erőszakba, és agresszivitásba torkollott. Nem volt ez durva, riasztó dolog csak a kifejezésnek egy formája. Nem tudták, hogy azok, csak megpróbálták az adott helyzetet megoldani. A helyzetek majd mindegyikét így kezelték.
Azon gondolkodtam, hogy milyen szülői háttérrel érkeznek ezek a gyermekek. Mit tanulnak, látnak otthon? Hogy kerülnek ki a felnőtt életbe? A élet bármelyik területén azonnal magányosak lesznek, vagy megtalálják ott is a magukhoz hasonlókat, de akkor az hova vezet?
Milyen energiák kellenek, milyen oktatási modell, ami ezeket a lányokat, fiúkat a normális társadalmi közegbe segíti?
Megdöbbentő volt egy fiúcska aki az adott helyzetre kapásból 8-9 variációt mutatott be, villámsebesen, szinte gondolkodás nélkül. Ő volt az, amikor ugyanazt a gyakorlatot hárman végezték, folyamatosan próbálta rávenni társait, hogy elférnek a széken mindannyian, csak próbálják meg.
Bocsánat szavak nélkül történt a gyakorlat.
Borzasztóan erős bennük a megfelelni akarás.
Az egyik kislány aki mozgássérült is, nem is tudott mit kezdeni a helyzettel, riadtan ült hosszú perceken keresztül. Majd meghajolt és elment.
Szerették, biztatták egymást és a legapróbb "produkcióra" is lelkesen, őszintén reagáltak.
A művész tanár pedig biztatta, segítette Őket. Olyan szeretettel amit talán otthon a szüleiktől sem kaptak meg soha.
Említettem már, nem vagyok gyakorló tanár, táncnövendékekkel foglalkozom, heti egy alkalommal, két osztállyal.
Az volt számomra az igazán elgondolkodtató, hogy mennyi emberi érték birtokosa az aki ilyen feladatot vállal, elhivatott és megérti, segíti ezeket a gyermekeket.
Talán itt kezdődik egy művész tanár elhivatottsága.
Attila
