A Lányom már többször járt Franciaországban.
Nekem most sikerült először eljutnom ide. Bejártam Európa több országát, hol különböző munkák miatt, vagy gyakrabban turistaként. Strasbourg volt már közel hozzám, fiatal táncosként a határ túloldalán Németországban dolgoztam, átjöhettünk volna de valahogy mindig elmaradt. Emlékszem a kocsma ahova esténként sörözni, biliárdozni jártunk mindig tele volt franciákkal, hangosak voltak és udvariatlanok. Még is érdekesek. Lazábbak, felszabadultabbak voltak a németeknél. A germán fegyelmezettség mindig is távol állt tőlem, sokkal közelebbinek éreztem a francia lazaságot. Nem is volt kérdés, mikor olvastam a Táncszövetség közleményét,- a Mus-e alapítvány 50 év feletti művészeket keres itteni oktatási program megismeréséhez - hogy jelentkezzem.
Nehezen mozdulok.
Gyerekekkel könnyen és szívesen barátkozom, de az oktatással mindig úgy voltam mint Pató Pál, hogy ráérünk arra még. Alapítója vagyok a miskolci Szemere Bertalan középiskola tánc tagozatának, tanítottam is egy évig, nem miattam maradt abba. Jelenleg is részt veszek egy Unió által támogatott SZIVI- programban, de ott táncos növendékekkel foglalkozom és az más, az szakma.
Kicsikkel nehezebb. Vagy én vagyok türelmetlenebb. / ...bár ez sem igaz és erre itt jöttem rá, de ezt majd később. /
Tehát 50 év feletti művészek jelentkezését várta a felhívás. Ebből az elsőnek kapásból és gond nélkül megfeleltem. Az életem olyan szakaszában van, hogy nagyon mehetnékem volt. Jól jött, érdekelt is. A repülővel való utazás lehetősége az egyeztetésem bonyolultsága miatt végül is elmaradt, de hála az alapítvány türelmességének és megoldókészségének, az autóval való kiutazást is támogatták, mi tőbb, nagyon tisztességesen finanszírozták. Amúgy is lazák és korrektek az egész lebonyolítás terén. Ez is sokat lendített a nehezen mozdulásomon. Sokat repültem már, szeretem is az ehhez kapcsolódó szertartásaimat, hiányzott is már, de az autózás most jobban érdekelt. Pár éve Bécsben jártam és nagyon szép emlékeim vannak, onnan tovább pedig mindig egy kaland. Út, utak, autópályák, csomópontok, városok, benzinkutak, ételek, kávék, újságok, velem szalad a táj a szélvédő mögött, házak, templomok, mezők, hegyek, szélturbinák, Győrtől szinte a francia határig szerteszét az utak mentén, én pedig mint valami megújulásra vágyó Don Quijotte csak szaladok túl mindegyiken. Hát tudja mind ezt egy repülő?
Megérkezés.
Kedvesek, közvetlenek, fiatalok, lazák és nem tudok olyat kérni, mondani, hogy ne legyen meg ha nem is rögtön, de azonnal. Mersz kérni, na! Otthon is körbevesznek, olyan munkatársak akik teszik a dolgukat tisztességgel, de valahogy az ittenieknél ez könnyebben megy. Lea egy profi szervező és probléma megoldó. Határozott, és remek humora van. Hétfőn érkezés után pár órával már afrikai tánckurzuson vettem részt. Októberben volt egy Achilles-in műtétem. Igaz koreografáltam egy balett-előadást, de a táncosaim már "fél szavakból" is értenek. 2óra masszív izzadás, pulzusszám az egekben. Mindenki dolgozik ezerrel, lelkes, mosolyog már amennyire a levegő után kapkodás közben ez megy. És kíváncsi. Néha úgy érzem magam mintha a Holdról jöttem volna. Az hogy magyar, ott mindenkinek kitágul a pupillája. Minap az egyik iskolában egy kislány a tanár kérdésére, hogy ki tudja hol van Magyarország, lelkesen jelentkezett-egyedüliként- és elég határozottan közölte, hogy valahol észak Afrikában. Bingó! Puskás Öcsi, Rubik Ernő? Láttam olyan térképet osztályteremben ahol Szlovákia és Magyarország egy országnak volt feltüntetve. Csak hogy teljes legyen a kép a második harmadik éjszakát egy kis Trianon nevű hotelben töltöttem / mondom, hogy van humoruk, vagy az életnek van. Tuti nem volt szándékos, hol érdekli ez Őket, más generáció, és oldanak meg mindent azonnal. Na bumm ez belecsúszott :) . De az indiai származású tanár is elpirult mikor kiderült, hogy Szlovéniáról beszél, holott Ő azt hitte az Magyarország. Kijózanító. Nem bántó, ezt őszintén mondom. Persze elhangzik otthon hogy kis ország vagyunk, meg egyéb babla, de ezzel szembesülni azért helyre teszi az embert. Mondom még egyszer nem volt bántó. Szórakoztatott is helyenként.
Iskolák.
Az egyházit kivéve ahol eddig voltunk mind külvárosi, újonnan épített lakótelepi iskola. Modernek és abszolút a gyerekekre vannak kialakítva. Szinte minden terem az Ő rajzaikkal vagy valamilyen kreatív megnyilvánulásaikkal van tele aggatva a mennyezettől a falakon át néha még a padló is. Minden teremben másként állnak a padok. Sorba, csillag alakba, körbe stb, Hihetetlen sokszínű világ és nem csak a dekorációra értem. Szinte minden nemzet gyermeke megtalálható! Olyan természetességgel ül egymás mellet a francia gyermek az afgánnal, indiaival, kenyaival. marokkóival, angollal, szerbbel, japánnal, malájjal és még mit tudom én milyen nemzetiségű gyermekkel, hogy az irigylésre méltó. És ezt tartom az egyik legnagyobb erényének a francia iskolarendszernek. / Persze, menjek el és nézzem meg a felső középosztály gyermekeinek iskoláit is. De nem érdekel. Nem azért jöttem. Köszi, otthon megvolt.
De fegyelem az van ám!
Az órán a legkisebb fegyelmezetlenséget is azonnal és roppant határozottan fojtanak el, nem kis artikulációval a tanárok. Van is respektjük. És!!! Nem láttam félő, rettegő gyermeket. A tanár az tanár. Tisztelete van! Ma Pierre óráján voltunk aki zenét tanít / érdekes fazon és kiváló ütőhangszeres, de erről is majd kicsit később. / az egyik fiúcska a rendetlenkedése miatt a többiektől külön lett küldve és egy távoli a terem szélében levő padra parancsolták. A gyermek határozottan megszeppenve, úgy üllt ott karót nyelve mint akinek a világ veszett oda. Úgy ugrott fel mint akit puskából lőttek ki mikor végre vissza mehetett a többiek közé.
Én huncutkodom velük.
Mindig is lázadtam minden iskola ellen. Sajnos ez a tanulmányaimon a mai napig erősen látszik is. De gesztusokból grimaszokból, tekintetekből értjük egymást. Kicsit dicsekednék. A minap az egyik órán két gyermeklány kérte hogy üljek közéjük. Végig csipkedtek és böködtek. Azt mondták az óra végén, hogy olyan vagyok mint egy jégkrém... a másik szerint pedig cica... hát mit mondjak, ha Ők mondják. Rég nem kaptam bókot. Jól esett.
Attila
