muveszetineveles

Hevesi Imre vagyok, előadóművész, zenetanár (gitár, basszusgitár szak). Nem nagyon szeretek magamról írni, legfőképpen azért, mert rettenetesen lassan tudok gépelni az agyam gyorsaságához képest. Mire leírom az első pár szót, addigra a legtöbbször elfelejtem, hogy mit is akartam, mivel addigra az agyammal már 4-5 mondattal előrébb vagyok. Inkább szóban.

Békéscsabán élek, gitározni tanítok Kétegyházán, Budapesten, és itthon. Emellett kisgyermekeknek zenélek, folyamatosan koncertezem, és tartok Varázsének foglalkozásokat. A felnőtteknek akusztikus, zenés- irodalmi estjeimmel valamint a 6 fős parti-zenekarommal járom az országot, és muzsikálok (Hevesi Happy Band). 2005-ben jelent meg a "Varázsének" albumom, 2011 márciusában aranylemez lett.

Munkamániás vagyok, bár amit csinálok, azt nem is érzem annak, mindig nagy örömmel, és izgalommal teli veszem elő hangszereimet, és zenélek minden korosztálynak. Az élet napos oldalát igyekszem meglátni, bár a magánéletemben bekövetkezett változás (elváltam) eléggé megvisel(t).

Szeretek enni, beszélgetni, a kulturált szórakozás minden válfaját kedvelem. Plusz nagy kedvencem az igazi, házi sárgabarack lekvár.

Szeretnék friss, új élményekhez jutni, elutazni innen egy kicsit, más világba csöppenni, emellett tanulni, tapasztalni. Látni új módszereket, dolgokat, megismerkedni új emberekkel. Ha emellett még sikerül egy kicsit kikapcsolódni is, akkor maximálisan boldog leszek.

Igyekszem mindent előre elintézni, mert hamar a körmömre ég a munka. A TB kártyám készen van, az utazó bőröndömet szépen lassan pakolom tele, a kisebb koffer még várat magára. Azt nagyon sajnálom, hogy a hangszereim közül a gitárjaim közül egyet sem vihetek magammal. Ez nagyon hiányozni fog!

2014 novemberében a magyarországi MUS-E program Támogatói Klubjának bevezető kerekasztal-beszélgetésén hallottam először ezt a Goethe-idézetet: „Csak akkor tanulunk, amikor játszunk.” Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a sor mennyire sokszor fog majd eszembe jutni.

Január elején olvastam a Grundtvig program felhívását. Azonnal a fenti gondolat jutott az eszembe. Konkrétan kettő óra alatt döntöttem, hogy tanulni és egyben játszani szeretnék. Szerencsére a húszéves fiam első szárnypróbálgatása, a szülői házból való kiröppenése is megkönnyítette a döntésemet, hogy belevágok a kalandba.

Lázasan belekezdtem egy külső-belső tatarozásba. Fizikoterápia derékfájásra, fogászati kontroll, gyógymasszázs.

Végigéltem az „... úristen, nincs egy rongyom, amit vigyek!”, valamint a „.. mi lesz velem komoly nyelvtudás nélkül?” és a „Vajon kik lesznek az útitársaim?” fázisokat.

Kravalik Brigi folyamatosan nyugtatgatott és biztatott, pedig akkor még nem is sejtettem a következő napjaim problémáit.

A gyerek hazaköltözött. Édesapám váratlanul súlyos műtéten esett át. A TÁMOP bázisiskolai tevékenységem előre nem várható feladatokkal sűrűsödött be. Ráadásul az Oktatási Hivatal a portfólióm megvédésére a hazautazásunk napját jelölte ki.

A strasbourgi út a játékos tanulás és izgalmas kaland helyett gyógyító mantrává vált számomra. Sokan segítettek a gondfelhők eloszlatásában és én újra tudok örülni a tanulmányút adta lehetőségeknek.

Többször is elolvastam Attila és Béla blogját. Soraikból kicseng a tavalyi három hét pozitív hangulata és tapasztalata. Alig várom, hogy elinduljak én is Franciaországba és megismerkedjek a Courant d'Art munkatársaival.

Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit vigyek nekik ajándékba. Valami személyeset. Ami a tanítványaimról, rólam és MUS-E projektről szól.

Készítettem egy bemutatkozó fotómontázst a Budapesti VI. Kerületi Vörösmarty Mihály Általános Iskola MUS-E osztályairól, az Art4rom és a Grundtvig program művészeiről és a saját komplex művészeti modulbemutatóim képeiből.

Biztos vagyok abban, hogy a franciaországi élményektől, valamint az új impulzusoktól feltöltődve és lelkileg megerősödve jövök haza.

Workshop az intimitásról.

Cathy Dorn egy igazi táncpedagógus.
Múlt hét csütörtökön hivatalosak voltunk egy olyan iskolába ami kivételesen nem a külvárosban található. Már ez is érdekesnek számított hiszen eddig kizárólag olyan oktatási intézményekbe látogattunk, amik a peremkerületek lakótelepein találhatók.
A gyermekek összetétele sem volt olyan vegyes, de ez bizonnyal már szociológiai téma amelybe itt és most nem mennék bele.
Rendezettségében, az osztálytermek kialakításában, fegyelmezettségében ugyanazzal találkoztunk mint eddigi látogatásaink során, ami más volt az az oktató személye.
A Hölgy aki a órát vezette már megjelenésében is eltért az eddigi művésztanároktól.
Kora, kifinomult elegáns öltözködése, mozgása, gesztusai, hanghordozása, mind arról árulkodott, hogy egy letisztult nagy tapasztalattal rendelkező asszony óráján veszünk részt. Nem volt kérdés számomra, hogy egy komoly táncos pálya áll mögötte.
Ez a szakmámhoz tartozik. Mozgásukról ismerem fel az embereket.  
Olyan ez mint mikor régen az ember az Andrássy úton a Jókai-tértől ment az Opera felé pontosan tudta kik azok a fiatal emberek akik az akkor még Balett-Intézetből jönnek.
Az órán a  gyermekek hozzáállása is eltért az eddig látottaktól. Koncentráltabbak, pontosabbak és fegyelmezés nélkül is intenzívebben vettek részt a gyakorlatokon.
Azt gondolom a tisztelet kiérdemlése sosem jár "alanyi jogon" senkinek.
Hogy ki vagyok, mit tettem eddig, milyen alkotások, módszerek, pedagógiai rendszer áll mögöttem az csak  lehetősége annak, hogy ismételten- feltéve ha van elég felelősségem az oktatás iránt- átadjam mind azt a tudást, amit az évek során magamba gyűjtöttem és felkeltsem az érdeklődést  a művészet valamelyik ága iránt.
Kíváncsian vártam, mit, hogyan tanít.A hangsúlyaira, mozdulataira, gesztusaira koncentráltam, abból próbáltam megfejteni mi is az adott feladat.
Nagyszerű zenéket használ.
Azt gondolná az ember, hogy a klasszikus zene az amivel dolgozik, de itt is kellemes csalódás ért. Kortárs francia szerzők műveit használja, nemegyszer elektronikus zenét. Nem a ma a gyerekek körében divatos tucc-tucc zenét persze. Nem öncélú, nem akarja a zenén keresztül a gyermekek figyelmét a gyakorlatokra irányítani. Sokkal inkább bemutat felhívja a figyelmet.
Nem gondolom, hogy ez a korosztály gyakran találkozik az órákon kívül hasonló stílusú muzsikával.
Nagyszerűen tanít tárgyhasználatot.
Szék, asztal, bármi ami egy teremben található ügyesen "kezelteti".
Kérdez és magyaráz. Felhívja a figyelmet a lehetőségekre, inspirál ezáltal.
Megtisztelő volt, hogy az óra bizonyos részében felkért, dolgozzam én is a tanulókkal.
Nagyon élveztem az óráját, néha egy otthoni tánckurzus részvevője ként éltem meg a helyzetet.
Pár napra rá kaptam egy mailt a Curant d' ART-tól amiben jelezték, hogy Cathy szeretné ha a következő órát én vezetném.
A témát is meg adta.
Intimitás.
Jaj.
Tudni kell, hogy az itteni iskolákban többször felhívták a figyelmünket, hogy az oktatóknak nem szabad érinteniük a gyermekeket, fotózni sem volt szabad.
Intimitás.
Okozott némi fejtörést.
Gyermekek és az intimitás.
Mire gondolhatott?
Vagyis inkább arra kíváncsi, hogy én hogy oldom meg?
Rossz beidegződés, de az intimitást olyan felnőtt dolognak képzelem.
Mi az a közeg, helyzet ahol másként beszélhetünk az intimitásról mint ahogy azt elsőre gondolnánk.
Sok van!
Alaphelyzetnek a liftet gondoltam
Akarva akaratlanul kerülünk a mindennapjainkban intimnek nevezhető helyzetbe, mondjuk egy bérház tizedik emeletéről lefelé jövet. Feltéve ha működik a lift és ha nem vagyunk megrögzött sportmániásak.
Vagy egy bevásárló központ liftjében, de megannyi hasonló helyen, amikor ezzel az eszközzel közlekedünk.
Ismeretlen emberekkel bezárva.
Csendesebben beszélgetünk, vagy hirtelen nem folytatjuk a megkezdett mondatot, gyanakodva, bizalmatlanul nézünk a már bent levőkre vagy a velünk együtt beszállókra. Érezzük az illatát? Megannyi lehetőség.
Kicsit félve érkeztem az órára.
A gyermekek mint mindig nagyon nyitottak, érdeklődőek voltak.
Izgatta őket a téma.
Több öt fős csoportra osztottuk a jelenlevő tanulókat, elmagyaráztam a feladatot / volt tolmácsunk! / beszéltem lehetőségekről, kértem hogy hozzanak szituációkat az életükből, vagy találják ki a lehetséges variációkat. Az improvizációra nevelést, amúgy is hiányolom az itteni művészeti oktatásból.
Végig sem akarták hallgatni már kezdtek is volna hozzá!
De, amíg az egyik csoport dolgozott a többiek is részesei legyenek a feladatnak azt kértem tőlük, hogy a tenyerük bedörzsölésével jelezzék mikor megy a lift és tapsoljanak amikor hirtelen megáll. Ilyenkor természetesen nem nyílt ki az ajtó, kezelni kellett a helyzetet a bent lévőknek.
Nagyon kreatív jó megoldásokat láthattunk.
Tele voltak izgalmas ötletekkel.
Cathy a gyakorlatok után elemzett.
Beszéltünk, vitatkoztunk, érveltünk, és megértettünk.
Olyan volt mint egy színházi próba.
És én azt nagyon szeretem,...... és már ezt is.

Attila

Minden tiszteletem azoké a pedagógusoké akik sérült gyermekekkel foglalkoznak!

Sokkal érzékenyebbek, reakcióik kiszámíthatatlanabbak egészséges társaiknál. Más nyelv amin ezeket az "emberkéket" meg kell szólítani. Olyan kommunikációt, hozzáértést követel a tanároktól amit csak igazán elhivatott oktatók tudhatnak magukénak. Nagyobb odafigyelést, türelmet, nyitottságot követel.
Szerdán ismét egy külvárosi iskolába voltunk órán.
Itt a művész tanár volt számomra az érdekes.
Ránézésre biztos voltam benne, hogy táncos, szakmabeli.
Széles vállak, szálkás, szikár "agyongyötört test", oly jellemzője a mi szakmánknak.
Nem sokat tévedtem.
Akrobata.
Autista, Down-kóros gyerekekkel foglalkozik és megmondom őszintén nem is értettem mit oktathat nekik. Szégyellem is magam miatta.
A kocsmában ahol a többi művésztanárral együtt egy délután volt találkozónk / érdekes helyzet, mert a különböző művészeti ágakban tevékenykedők, mindig valahogy azonnal vibrálnak, megértik egymást, függetlenül, hogy más nyelvet beszélünk, más országból jöttünk, más a területünk ahol magunkat kifejezzük. /
Nyitottak voltak és kíváncsiak.
Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, elmondták hogy az oktatási programon belül ki mivel foglalkozik.
Drámapedagógia, zene, tánc.
Mit oktathat egy akrobata sérült gyerekeknek?
Nagyon kíváncsi voltam.
Koordinációs készséget fejleszt, olyan gyakorlatokat végez amely javítja a térlátásukat, egyensúlyproblémáik vannak és azon segít............?
A tolmácsunk tisztességesen fordította a válaszokat, de biztos voltam benne, hogy itt egészen másról is szó lesz.
7 fős osztály csupán, akiknek nem 45perces óráik vannak hanem rövidebbek.
Nehéz a figyelmüket hosszan lekötni.
Helyzetgyakorlatot mutattak be, ahol mindenkinek volt piros bohócorra, és két felfordított asztal közé egy szék volt téve.
A gyermeknek nem volt megszabva hogy mikor jön ki és kezdi el a gyakorlatot. Türelmesen vártunk, készültek.
Erős beilleszkedési problémákkal küzdő gyermekekről van szó.
Számomra ez akkor derült ki amikor szinte minden produkció az erőszakba, és agresszivitásba torkollott. Nem volt ez durva, riasztó dolog csak a kifejezésnek egy formája. Nem tudták, hogy azok, csak megpróbálták az adott helyzetet megoldani. A helyzetek majd mindegyikét így kezelték.
Azon gondolkodtam, hogy milyen szülői háttérrel érkeznek ezek a gyermekek. Mit tanulnak, látnak otthon? Hogy kerülnek ki a felnőtt életbe? A élet bármelyik területén azonnal magányosak lesznek, vagy megtalálják ott is a magukhoz hasonlókat, de akkor az hova vezet?
Milyen energiák kellenek, milyen oktatási modell, ami ezeket a lányokat, fiúkat a normális társadalmi közegbe segíti?
Megdöbbentő volt egy fiúcska aki az adott helyzetre kapásból 8-9 variációt mutatott be, villámsebesen, szinte gondolkodás nélkül. Ő volt az, amikor ugyanazt a gyakorlatot hárman végezték, folyamatosan próbálta rávenni társait, hogy elférnek a széken mindannyian, csak próbálják meg.
Bocsánat szavak nélkül történt a gyakorlat.
Borzasztóan erős bennük a megfelelni akarás.
Az egyik kislány aki mozgássérült is, nem is tudott mit kezdeni a helyzettel, riadtan ült hosszú perceken keresztül. Majd meghajolt és elment.
Szerették, biztatták egymást és a legapróbb "produkcióra" is lelkesen, őszintén reagáltak.
A művész tanár pedig biztatta, segítette Őket. Olyan szeretettel amit talán otthon a szüleiktől sem kaptak meg soha.
Említettem már, nem vagyok gyakorló tanár, táncnövendékekkel foglalkozom, heti egy alkalommal, két osztállyal.
Az volt számomra az igazán elgondolkodtató, hogy mennyi emberi érték birtokosa az aki ilyen feladatot vállal, elhivatott és megérti, segíti ezeket a gyermekeket.
Talán itt kezdődik egy művész tanár elhivatottsága.

Attila

Ahogy telnek a napok, gyűlnek az élmények és hatások. Nagyon jó érzés, ahogy a gyerekek hangosan és nagy mosollyal az arcukon köszönnek amikor meglátnak minket. Imádják a nevünket és jó sokszor el is mondják. Az órákon nagyon nagy energiával és lelkesedéssel vesznek részt. Megható, ahogy várják a visszajelzéseinket, hogy meg vagyunk e elégedve velük. Nagyon nagy a vágy bennük, hogy megmutathassák magukat. Persze szinte minden osztályban van legalább egy gyerek, aki nagyon zárkózott, csendes és visszahúzódó. De a feladatokat ők is rendesen végzik. Hihetetlenül élvezik, hogy mi más nyelven beszélünk. Imádják hallgatni, ha magyarul szólalunk meg. Összességében nagyon jó velük dolgozni, vagy csak figyelni őket, ahogy a helyi művésszel dolgoznak.

Még mindig meglepődök azon, milyen szigorúak és határozottak az iskolában a tanárok. Ahogy egy másodperc alatt teremtik meg a csendet. Van tekintélyük és ezt egy gyermek sem kérdőjelezi meg. A legutóbbi órán egy fiú kicsit lelazult és nem figyelt. Aztán azt vettem észre, hogy a tekintete összeakad a tanáréval. Egy szó nélkül a fiú megkomolyodott, és elvonul a terem végébe az ablakhoz. Némán nézett ki rajta, körülbelül öt percig. A többiek közben dolgoztak.

Ide tartozik az is, hogy szerettem volna az órákon fotókat készíteni arról, hogyan dolgozunk. Emlékbe persze, meg ide a blogra is. Ahogy az elsőt elkattintottam, szólt a tanár, hogy ezt nem lehet. Nem lehet képet készíteni a gyerekekről és természetesen tilos a már elkészültet is bárhol megosztani, megjelentetni. Így sajnos nem tudok nektek képekkel szolgálni az órákról.

Minden művész ember rémálma a korai felkelés. Na ebből bőven kijut nekünk. Fél hétkor kegyetlenül csörög az óra. A város másik végében kell lennünk az első órán. Ebből kifolyólag este már nem nagyon kell altató. Az idejét sem tudom mikor volt velem olyan, hogy este kilenckor aludtam már. Itt megtörtént!

Tegnap azon gondolkoztam a villamoson, milyen jó hogy mi olyan részeit is felfedezhetjük Strasbourgnak, amit egy átlagos utazó nem láthat. A napjaink nagy részét külvárosi iskolákban és azok környékén töltjük.Mindegyik arca más és más. Egyben hasonlítanak csak. Hogy rend és tisztaság van. Ugyan a gyerekek és a felnőttek öltözete nem olyan kifinomult, talán az autók is kopottabbak és régebbi modellek, de mindenhol rendezettek a parkok, az utcák tiszták és a játszóterek játékai is épek, biztonságosak. Talán csak annyiban más, mint a belső kerületek, hogy több színes bőrű embert látni, több a kendőbe burkolózott asszony. Jó hogy ezeket a részeket is láthattam.

Szeretünk itt lenni!

Béla

A Lányom már többször járt Franciaországban.
Nekem most sikerült először eljutnom ide. Bejártam Európa több országát, hol különböző munkák miatt, vagy gyakrabban turistaként. Strasbourg volt már közel hozzám, fiatal táncosként a határ túloldalán Németországban dolgoztam, átjöhettünk volna de valahogy mindig elmaradt. Emlékszem a kocsma ahova esténként sörözni, biliárdozni jártunk mindig tele volt franciákkal, hangosak voltak és udvariatlanok. Még is érdekesek. Lazábbak, felszabadultabbak voltak a németeknél. A germán fegyelmezettség mindig is távol állt tőlem, sokkal közelebbinek éreztem a francia lazaságot. Nem is volt kérdés, mikor olvastam a Táncszövetség közleményét,- a Mus-e alapítvány 50 év feletti művészeket keres itteni oktatási program megismeréséhez - hogy jelentkezzem.
Nehezen mozdulok.
Gyerekekkel könnyen és szívesen barátkozom, de az oktatással mindig úgy voltam mint Pató Pál, hogy ráérünk arra még. Alapítója vagyok a miskolci Szemere Bertalan középiskola tánc tagozatának, tanítottam is egy évig, nem miattam maradt abba. Jelenleg is részt veszek egy Unió által támogatott SZIVI- programban, de ott táncos növendékekkel foglalkozom és az más, az szakma.
Kicsikkel nehezebb. Vagy én vagyok türelmetlenebb. / ...bár ez sem igaz és erre itt jöttem rá, de ezt majd később. /
Tehát 50 év feletti művészek jelentkezését várta a felhívás. Ebből az elsőnek kapásból és gond nélkül megfeleltem. Az életem olyan szakaszában van, hogy nagyon mehetnékem volt. Jól jött, érdekelt is. A repülővel való utazás lehetősége az egyeztetésem bonyolultsága miatt végül is elmaradt, de hála az alapítvány türelmességének és megoldókészségének, az autóval való kiutazást is támogatták, mi tőbb, nagyon tisztességesen finanszírozták. Amúgy is lazák és korrektek az egész lebonyolítás terén. Ez is sokat lendített a nehezen mozdulásomon.  Sokat repültem már, szeretem is az ehhez kapcsolódó szertartásaimat, hiányzott is már, de az autózás most jobban érdekelt. Pár éve Bécsben jártam és nagyon szép emlékeim vannak, onnan tovább pedig mindig egy kaland. Út, utak, autópályák, csomópontok, városok, benzinkutak, ételek, kávék, újságok, velem szalad a táj a szélvédő mögött, házak, templomok, mezők, hegyek, szélturbinák, Győrtől szinte a francia határig szerteszét az utak mentén, én pedig mint valami megújulásra vágyó Don Quijotte csak szaladok túl mindegyiken. Hát tudja mind ezt egy repülő?
Megérkezés.
Kedvesek, közvetlenek, fiatalok, lazák és nem tudok olyat kérni, mondani, hogy ne legyen meg ha nem is rögtön, de azonnal. Mersz kérni, na!  Otthon is körbevesznek, olyan munkatársak akik teszik a dolgukat tisztességgel, de valahogy az ittenieknél ez könnyebben megy. Lea egy profi szervező és probléma megoldó. Határozott, és remek humora van. Hétfőn érkezés után pár órával már afrikai tánckurzuson vettem részt. Októberben volt egy Achilles-in műtétem. Igaz koreografáltam egy balett-előadást, de a táncosaim már "fél szavakból" is értenek. 2óra masszív izzadás, pulzusszám az egekben. Mindenki dolgozik ezerrel, lelkes, mosolyog már amennyire a levegő után kapkodás közben ez megy. És kíváncsi. Néha úgy érzem magam mintha a Holdról jöttem volna. Az hogy magyar, ott mindenkinek kitágul a pupillája. Minap az egyik iskolában egy kislány a tanár kérdésére, hogy ki tudja hol van Magyarország, lelkesen jelentkezett-egyedüliként- és elég határozottan közölte, hogy valahol észak Afrikában. Bingó!  Puskás Öcsi,  Rubik Ernő? Láttam olyan térképet osztályteremben ahol Szlovákia és Magyarország egy országnak volt feltüntetve. Csak hogy teljes legyen a kép a második harmadik éjszakát egy kis Trianon nevű hotelben töltöttem / mondom, hogy van humoruk, vagy az életnek van. Tuti nem volt szándékos, hol érdekli ez Őket, más generáció, és oldanak meg mindent azonnal. Na bumm ez belecsúszott :) . De az indiai származású tanár is elpirult mikor kiderült, hogy Szlovéniáról beszél, holott Ő azt hitte az Magyarország. Kijózanító. Nem bántó, ezt őszintén mondom. Persze elhangzik otthon hogy  kis ország vagyunk, meg egyéb babla, de ezzel szembesülni azért helyre teszi az embert. Mondom még egyszer nem volt bántó. Szórakoztatott is helyenként.
Iskolák.
Az egyházit kivéve ahol eddig voltunk mind külvárosi, újonnan épített lakótelepi iskola. Modernek és abszolút a gyerekekre vannak kialakítva. Szinte minden terem az Ő rajzaikkal vagy valamilyen kreatív megnyilvánulásaikkal van tele aggatva a mennyezettől a falakon át  néha még a padló is. Minden teremben másként állnak a padok. Sorba, csillag alakba, körbe stb, Hihetetlen sokszínű világ és nem csak a dekorációra értem. Szinte minden nemzet gyermeke megtalálható! Olyan természetességgel ül egymás mellet a francia gyermek az afgánnal, indiaival, kenyaival. marokkóival, angollal, szerbbel, japánnal, malájjal és még mit tudom én milyen nemzetiségű gyermekkel, hogy az irigylésre méltó. És ezt tartom az egyik legnagyobb erényének a francia iskolarendszernek. / Persze, menjek el és nézzem meg a felső középosztály gyermekeinek iskoláit is. De nem érdekel. Nem azért jöttem. Köszi, otthon megvolt.
De fegyelem az van ám!
Az órán a legkisebb fegyelmezetlenséget is azonnal és roppant határozottan fojtanak el, nem kis artikulációval a tanárok. Van is respektjük. És!!! Nem láttam félő, rettegő gyermeket. A tanár az tanár. Tisztelete van! Ma Pierre óráján voltunk aki zenét tanít / érdekes fazon és kiváló ütőhangszeres, de erről is majd kicsit később. / az egyik fiúcska a rendetlenkedése miatt a többiektől külön lett küldve és egy távoli a terem szélében levő padra parancsolták. A gyermek határozottan megszeppenve, úgy üllt ott karót nyelve mint akinek a világ veszett oda. Úgy ugrott fel mint akit puskából lőttek ki mikor végre vissza mehetett a többiek közé.
Én huncutkodom velük.
Mindig is lázadtam minden iskola ellen. Sajnos ez a tanulmányaimon a mai napig erősen látszik is. De gesztusokból grimaszokból, tekintetekből értjük egymást. Kicsit dicsekednék. A minap az egyik órán két gyermeklány kérte hogy üljek közéjük. Végig csipkedtek és böködtek. Azt mondták az óra végén, hogy olyan vagyok mint egy jégkrém... a másik szerint pedig cica... hát mit mondjak, ha Ők mondják. Rég nem kaptam bókot. Jól esett.

Attila

Mivel az első héten nem igazán volt internetünk, így nem tudtam naponta jelentkezni, így a napi tapasztalások helyett most címszavakban foglalom össze, milyen benyomásokat tett rám ez a hét.

Strasbourg, a város:

Szemmel láthatóan olajozottan, nyugodtan és megbízhatóan működik. A tömegközlekedése jól szervezett, tiszta és rendszerint másodpercre pontos. Villamossal bárhová el lehet jutni könnyedén. A város egyik végéből a másikba 40 perc alatt oda lehet érni. A buszokra ugyanez a jellemző. Az emberek kedvesek, segítőkészek és nyugodtak. Szemet gyönyörködtető az a sokszínűség ami körülvesz. A világ szinte minden tájáról élnek itt emberek. A kultúrák, vallások és szokások keverednek itt. Igazi multikulti, a szó legjobb értelmében.

A bagett:

Elképesztő, imádni való, kihagyhatatlan, fenséges. És az a mennyiség, amit megeszek belőle, kétségtelenül hizlaló is! De képtelen vagyok a pékségeknek ellenállni.

Az iskolák:

Először is, nagyon sok van belőle. Nagyon jól felszereltek, szép nagy terekkel és udvarokkal. Sok gyerekkel, és szigorú tanárokkal. Igen, ez engem is nagyon meglepett, de hihetetlen rendet tartanak a tanárok. A fegyelemre itt nem lehet panasz. Szünetben a gyerekek az udvaron játszanak, kergetőznek, hangoskodnak, fociznak nem kis zajt keltve maguk körül, de mikor becsengetnek ( igazán egy kis kellemes dallammal, nem valódi csengetéssel), akkor vége lesz a korábbi hangoskodásnak és nagyon csendben felsorakoznak az osztályteremnél várva a tanárt. És az órán is ilyen csendben maradnak többnyire. Ha mégsem, akkor a tanerő igen hangosan és határozottan szól rá a vétkesre. Valójában nem erre számítottam. De mindezek ellenére a gyerekek nagyon nyitottak és kedvesek. Mindenhol nagy szeretettel fogadtak minket. Persze az osztályok is olyan színesek, mint maga a város. Szinte minden gyerek más és más népcsoporthoz tartozik. De jó látni, hogy mennyire együttműködőek és szeretettel telik egymás iránt. Jó lenne, ha ezt sosem nőnék ki és felnőttként is így tudnának majd egymással bánni.

A vendéglátóink:

Helyes, kedves emberek. Nem kerekítenek nagy feneket a dolgoknak. Természetesen és közvetlenül közelítenek hozzánk. Már a második napon úgy érezhettük magunkat, mintha mindig közöttünk lettünk volna. Nem érzi magát vendégnek az ember. Lea, aki ezért a projektért felel aminek keretében itt vagyunk, nagyon kedves fiatal lány. Mindent el tud intézni, és igyekszik jól gondoskodni rólunk. De a legjobb, hogy nincs túl gondoskodva semmi. Ettől nem érezzük magunkat soha kényelmetlenül, vagy feszengőn. Valahogy nekünk is természetes, hogy itt vagyunk! Pedig...:-)))

Mára ennyi!

Béla

Vasárnap reggeli indulás.

Délelőtt 10 órai tervezéssel. Az ember ugye mindig mindent eltervez, hogy biztonságban érezhesse magát. Mintha attól, hogy percről - percre kitaláljuk előre, minek kellene történnie, attól az úgy is történne. Hajlamosak vagyunk kifelejteni ebből a tervezésből magát az életet. Pedig az a legfontosabb.
Szóval elérkezett a 10 óra. Indulás. Attila feje hirtelen elfehéredik. Az autó papírjai! Biztosítás, kötelező biztosítás, befizetett csekk. Na ezek maradtak Miskolcon! Mi legyen? Valahogy nem érezhettem át a pillanat fontosságát, mert egy cseppet sem lettem ideges. Inkább csak mosolyogtam, gondoltam ennyi humor belefér az élettől. Aztán némi telefonálgatás, ötletelés következett. Problémamegoldás No 1.: beszkennelik az iratokat Miskolcon és átküldik emailon, hogy ha valaki nagyon akarja látni őket az úton, akkor meg tudjuk mutatni. Így érkeztünk el a déli harangszóhoz. Vettünk még két üveg Tokaji Aszút és két kisebb rúd Pick szalámit ajándékba a vendéglátóknak és végre elindultunk az előttünk álló ezer kilométeres útnak.
Az út szaladt a kerekeink alatt, szebbnél szebb tájak váltották egymást. Minden a maga természetességében zajlott. Végig beszélgettünk, azzal az izgalommal vegyes félelemmel, ami ebben a helyzetben érthető. Egy kis kávé itt, egy kis hal evés ott, egy cigaretta itt, egy szomjoltó ott. Pörögtek a kilométerek, Így érkeztünk el Regensburgig, ahol már várt minket a lefoglalt szállodai szoba. Kis felfrissítés után bementünk a városközpontba. Végtelenül kedves és szép arcát mutatta a város, esti fényeibe öltözve. Kellemes érzés volt sétálgatni és fotózgatni. Önkéntelenül is ilyenkor az ember beleképzeli magát a városba és elmélkedik, tudna e itt élni? Maradjunk annyiban, Igen.
Reggel indulás tovább. Újabb gyönyörű tájak, egyre távolodunk otthonról. Délután kettőkor érkeztünk meg Strasbourgba. Kis keresgélés és telefonálás után megtaláljuk a Courant d'ART irodáját, ahol végtelenül kedves vendéglátóink már vártak ránk.

Folytatás este.....

"Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet! " (Bereményi Géza)

Holnap indulunk Strasbourgba, Kozma Attila kollégámmal és barátommal, hogy a pályázatnak köszönhetően hétfőtől részt vegyünk az ösztöndíjprogramban.

Nagy az izgalom. Csomagolás, pakolás. A mit felejtek itthon érzés erőt vesz az emberen. Túl hosszú lesz a kint töltött idő ahhoz, hogy három pólóval és egy nadrággal megússzuk a dolgot. Ülök a bőröndön, hogy be tudjam zárni. Közben azon gondolkozom, a bőröndhöz hasonlóan, bepakoltunk e mindent a lelkünkbe, ami kell. Mert végső soron az lesz a fontosabb. Mindazt a nyitottságot, érdeklődést és tanulni akarást, ami ahhoz kell, hogy azt a lehetőséget, amit most kaptunk a legjobban tudjuk kihasználni.

És persze az aggodalmak is velünk jönnek, remélhetően csak az első napig. Számunkra idegen kultúra, város, szokások, társadalmi és emberi kapcsolati módok. Gyerekek, akikkel majd találkozunk, akik természetesen franciául beszélnek. Ahogy mi nem. Eltekintve attól a pár mondattól, amit kötelező tudni minden valamire való művésznek. Képesek leszünk e majd eljutni hozzájuk, megérezni őket és képesek lesznek e megérezni, eljutni hozzánk. Bízunk benne, hogy igen. 

Ha igaz, hogy egy pillanat képes megváltoztatni az életünket, akkor ez a hosszú idő mire lesz képes?!

Meglátjuk!

Naponta itt ezen a blogon beszámolunk majd arról a sok pillanatról, amit átélünk majd, hogy egy kicsit ti is megélhessétek velünk. Fogalmam sincs milyen lesz majd ez a beszámoló, de bízom benne, hogy meg tudjuk majd fogalmazni úgy, hogy ti is egy kicsit részesei lehessetek.

Na de folytatom is a csomagolást, hogy minden rendben legyen!

Szemán Béla

Mi is az a Grundtvig Program?

Az egész életen át tartó tanulást (Life Long Learning) hivatott támogatni az az ingyenes program, amely 50 év feletti művészeknek ad lehetőséget önmaguk továbbképzésére, új tapasztalatok gyűjtésére, idegen környezetben való fejlődésre. A Grundtvig senior csere program keretein belül magyar kiutazó művészek találkozhatnak francia kollégáikkal, részt vehetnek a strasbourgi MUS-E órákon, és megismerhetik a francia MUS-E osztályok műhelymunkáját. A programban résztvevő művészeknek 3 hét alatt lehetőségük lesz francia környezetben terjeszteni a MUS-E értékeket, majd hazatérve megoszthatják tapasztalataikat a magyar MUS-E hálózattal.

A projektben való részvétel feltétele:
50 év feletti művész (bármely művészeti ág képviselője)
MUS-E alapelvek ismerete
az utazás előtti felkészítésen való részvétel

A kint tartózkodás ideje alatt a menetrendet, az időbeosztást, és a helyi művészekkel történő találkozókat a MUS-E France koordinálja, beleértve a helyi kulturális örökség felfedezését is.
Az utazást, a programban való részvételt, és a napidíjat a program támogatja!

A pályázati kiírás: http://mus-e.hu/index.php/kuelfoeldi-tanulmanyut-muveszeknek

Az első MUS-E kiutazó művészek: Szemán Béla és Kozma Attila

Az elkövetkező időszakban a tapasztalatikat és gondolataikat osztják meg az olvasókkal.